Írások » Írások » »

Én úgy gondolom, hogy a hit reményt ad és erőt. A hit reményt ad, amikor kilátástalannak látjuk a helyzetünket. Mert a remény egyetlen pici szikrája segít abban, hogy szebbnek lássuk a holnapot, a jövőt és merjünk bizakodni. A hit erőt ad, amikor már úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Olyan hatalmas erőt képes adni, amit sokszor józan ésszel fel sem foghatunk. Igazából akkor tapasztalja meg az ember, amikor a legborzalmasabb helyzetben van, és nincs más, ami erőt adjon, és nincs más, amibe kapaszkodjon csak a hite. Amikor nincs senki és semmi, ami segíthetne. Ekkor kapaszkodik legjobban az ember a hitébe.

Leírok egy nagyon személyes történetet, ami velem történt meg. Miért írom le? Mert akkor ott fogadalmat tettem, hogy nyilvánosan közzéteszem, ha túlélem és talpra állok. Úgy gondolom, itt az ideje a fogadalmam teljesítésének. Tehát, íme, a történet.

Az utóbbi két és fél évben öt műtétem volt egy betegség miatt. Ebből az utolsó kettő életmentő műtét volt. Az egyik életmentő műtétem 2012. Karácsonya előtt volt egy pár nappal, míg a másik műtét tavaly, 2013-ban történt, augusztus előtt egy pár hónappal. A lényeg, hogy olyan állapotban kerültem be a kórházba, hogy nem mertek elaltatni a műtéten, ezért epidurális érzéstelenítést alkalmaztak. Viszont az orvos a leleteim alapján azt mondta, hogy az epidurális (gerincbe, vagyis a gerinc csigolyák közzé adott érzéstelenítő, amit vékony tűvel szúrnak be) érzéstelenítés miatt, akár le is bénulhatok (más okok miatt). Sőt azzal is tisztában voltam és az orvosom is, hogy nem kaphatok erős fájdalomcsillapítókat. Tehát, így kellett meghoznom a döntést. Mivel nem volt más választásom, muszáj volt beleegyeznem ebbe a verzióba, mert az operációt meg kellett csinálni, hogy életben maradjak. Szóval kettős rizikónak voltam kitéve. Míg vártam, hogy bevigyenek a műtőbe, rövid idő alatt rengeteg kérdés megfordult, megfogalmazódott a fejemben. Mi lesz, ha nem élem túl a műtétet? Mi lesz azzal a két csodálatos emberrel, akit annak idején rám bíztak, hogy felneveljem őket és vigyázzak rájuk? Mi lesz, ha túlélem a műtétet, de nem tudok lábra állni? Hogyan fogom tovább élni az életemet egy tolókocsiban? Az ember nem is gondolná, hogy az agy milyen sok dolgot képes végig pörgetni egy villanás alatt, amikor vészhelyzet van. Több dologban voltam biztos. Az egyik az volt, hogy az Égiek* vigyáznak rám, bárhogy is alakul a műtét. A másik, hogy annak a két csodálatos embernek a szeretetére mindig számíthatok, akiket én neveltem fel. A harmadik pedig az volt, hogy tudtam, egy fantasztikusan jó orvos fog megműteni. Mire odajutottam, hogy visznek a műtőbe, rájöttem, hogy felesleges idegeskedni, mert minden Isten* kezében van. Amennyiben úgy dönt, hogy mennem kell, akkor nincs mese, mennem kell. Viszont ha úgy dönt, hogy maradhatok, akkor maradok és meglátjuk, hogy fogok-e járni a saját lábamon vagy sem. Ekkor tettem egy fogadalmat. Megfogadtam, hogyha túlélem a műtétet és lábra állok, akkor nyilvánosan közzé teszem a történetet. Így indultam el a műtétre. A műtő előtti folyosón ott várt rám az a két csodálatos ember, akik mindennél többet jelentenek nekem. Elbúcsúztam tőlük és a lelkükre kötöttem, hogyha nem élem túl a műtétet, akkor mindig vigyázzanak egymásra, mert a család és az, hogy testvérek a legfontosabb és mindennél erősebb kötelék. Amikor megpusziltam a homlokukat úgy éreztem, megszakad a szívem. Borzalmas volt látni a szemükben a félelmet.  Attól féltek, hogy nem látnak többé ebben az életben. Rossz volt elengedni a kezüket és tudni, hogy talán soha többé nem foghatom meg. Nem simogathatom meg a fejüket, amikor bátorításra van szükségük. Nem ölelhetem magamhoz őket, hogy érezzék a szeretetem. Nem lehetek a támaszuk, amikor fáj az élet. Amíg be nem csukódott mögöttem a műtő folyosójának az ajtaja, csak egymást néztük mi hárman.

Majd pár perccel később a hideg műtőágyon, amikor beleszúrták a tűt a gerincembe és éreztem, ahogy egyre jobban érzéstelenné válnak a lábaim, újból belém hasítottak a kételyek, a kérdések. Közben egy fehér leplet tettek az arcom elé, hogy ne lássak semmit és elkezdték a műtétet. Az altató orvos közölte velem, hogy igaz, hogy nem altathat el, de egy kicsit elkábít, hogy ne érzékeljek semmit a műtét alatt, majd egy oxigén maszkot tett az arcomra. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, csak arra eszméltem fel, hogy nagyon kába vagyok és borzalmasan fázok. Majd a műtőorvos hangosan mondta, hogy befejezte a varrást és átvihetnek az intenzív osztályra megfigyelésre. Pár perccel később, olyan erős hidegrázás fogott el, hogy három takarót raktak rám, de még az alatt is vacogtam és az ágy is reszketett tőlem. Később odajött az orvosom és ő mondta, hogy lassan ki fog menni az érzéstelenítő hatása és érezni fogom a fájdalmat, de sajnos nem adhatnak erős fájdalomcsillapítókat, mert az nekem nagyon rizikós lenne. Viszont ne ijedjek meg, ha a lábaimat még egy darabig nem érzem, mert sok esetben huszonnégy óra is kell, mire teljesen elmúlik az epidurális érzéstelenítés hatása a végtagokból. Kérdezett tőlem még egy pár dolgot, de ekkor is annyira reszkettem, hogy nem bírtam normálisan válaszolni a kérdésekre, mert elcsuklott a hangom. Az orvosomnak igaza volt. Pár óra múlva, borzalmas fájdalmaim voltak. A hasüregem olyan volt, mint egy égő katlan, tele forró, lángoló lávával. Éreztem minden szike vágást, amit a hasamon és a hasüregemben csináltak. Annyira éles, hasító, erős fájdalmaim voltak, hogy úgy éreztem bele halok és nem érem meg a másnapot. Semmihez sem hasonlítható, pokoli fájdalmak. Amikor végre meg tudtam szólalni rendesen, kértem az intenzíves orvost, hogy adjon valami erősebb fájdalomcsillapítót, függetlenül attól, hogy tisztában voltam vele, hogy nem lehet (annyira elviselhetetlen volt a fájdalom). Sajnos, ő is csak azt mondta, hogy nem adhat olyan erős gyógyszert, mint a többi műtött betegnek, mert bajom lesz tőle. Viszont amit kaptam az meg minimálisan csökkentette azt a pokoli fájdalmat, amit éreztem. Az előző műtétemnél sem éreztem ezt a szörnyű, semmihez sem hasonlítható, őrjítő fájdalmat. Annyira erős fájdalmaim voltak, hogy úgy éreztem, mintha a szívemet is összehúzta volna a görcsös fájdalom és egyre jobban terhelte. Ott voltam az intenzív osztályon, feküdtem az ágyon és rádöbbentem, hogy egyedül vagyok a borzalmas fájdalmammal. A kínok kínját éltem át, ami nem akart szűnni. Néztem a falon az órát, de szinte megállt az idő, vagy csak csigalassúsággal telt. Minden pillanat egy évezrednek tűnt. Kábultan a fájdalomtól, időnként feltűnt homályosan a számomra oly kedves két arc, akik a műtő előtt is ott álltak és izgultak értem, és feltűnt a messzi távolban egy férfi arca, aki nagyon sokat jelentet nekem. Tudtam, hogy miattuk ki kell bírnom ezt a borzalmas kínt és ezt a helyzetet, ha látni akarom őket ebben az életben. Viszont éreztem, hogyha nem csinálok magammal valamit, nem biztos, hogy megérem a reggelt. Ekkor hasított belém, amit apa oly sokszor mondott nekem gyerekkoromban. Mindig azt mondta, hogyha már nincs semmi és senki, ami segíthetne, akkor az egyetlen, amibe kapaszkodhat az ember, az nem más, mint a hite. Milyen igaza volt! Elkezdtem magamban imádkozni és bízni, hinni benne, hogy hatni fog. Egymás után mondtam azokat az imákat, amit ő tanított nekem. Minél erősebben koncentráltam az ima szövegeire, minél többször mondtam egymás után az imákat, egyre inkább megszűnt a külvilág, egyre jobban éreztem, hogy kezd megszűnni a fájdalom. Hosszú órák teltek el, mire voltak olyan időszakaim, hogy annyira csökkent a fájdalmam, hogy tudtam aludni egy fél órát, óra hosszát. Amikor arra riadtam, hogy ismét borzalmasan fáj a műtétem helye, újból elkezdtem imádkozni addig, amíg nem csökkent a fájdalom. Ez így ment másnap reggel négy óráig. Ekkor már annyira alább hagyott a fájdalom, hogy el tudtam aludni, de a lábaimat nem éreztem. Viszont örültem, hogy végre pihenhetek, mert a szívemet megviselte az erős fájdalom. A nővér ébresztett fel fél hétkor és megkérdezte, hogy érzem magam és  érzem-e a lábam? Boldogan tapasztaltam, hogy éreztem mind a két lábamat és a fájdalom is tűrhető volt. Mivel rohamosan javult az állapotom, így egy hét múlva haza engedtek a kórházból azzal a kikötéssel, hogy két hónapig szigorúan ágyban fekszem és injekciózom magam. Majd utána is csak fokozatosan kelhetek ki az ágyból, úgy, hogy mindig csak egy-két órával többet lehetek fent. Boldog voltam, hogy végre haza mehetek és meg sem fordult a fejemben, hogy mi fog velem történni.

Már az első éjszaka arra ébredtem, hogy nem éreztem a lábaimat deréktól lefelé. Ott feküdtem egyedül a szobámban és nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kiszállni az ágyból. Belém hasított a félelem és egy kérdés. Mi lesz, ha így marad, és nem tudok járni? Nem akartam, hogy bárkire is rá legyek szorulva, bárkinek is a terhére legyek. El sem tudtam képzelni, hogy ne a saját lábaimon járjak. Ezért kétségbeesésemben elkezdtem imádkozni. Már virradt, mire fokozatosan érezni kezdtem a lábaimat. Kínkeservesen kiszálltam az ágyból, de minden mozdulatra fájt a műtétem helye, és a lábaimat is furcsán éreztem. Olyan volt, mintha ólomlábakon jártam volna és a derekamba is éles fájdalom hasított minden lépésemnél. A fal mellett kimentem a fürdőszobába, majd óvatosan, csigalassúsággal visszamentem az ágyamhoz és lefeküdtem. Nem mertem elaludni, mert féltem ismét arra ébredek, hogy nem érzem a lábaimat. Így az ágyam mellett lévő ablakon nézegettem kifelé, és mire felkelt a nap addigra olyan fáradt voltam, hogy elaludtam. Amikor felébredtem megnyugodtam, mert éreztem a lábaim. Viszonylag jó kedvem volt, mert csak a műtétem helye fájt és nagyon gyenge voltam, ami természetes volt egy akkora műtét után. Bár a műtét helye is iszonyatos fájdalommal járt és minden mozdulatra csillagokat láttam világos nappal is, de tudtam, hogy az napról napra csökkenni fog és idővel megszűnik. Viszont az, hogy arra ébredtem éjszaka, hogy nem érzem a lábaim az kétségbe ejtett és félelemmel töltött el. A következő éjszaka ismételten arra ébredtem, hogy nem tudok megmozdulni az ágyban, mert deréktól lefelé nem éreztem semmit. Ott feküdtem csendes magányomban, a szobámban és képtelen voltam megmozdulni. Ismételten nem maradt más csak az ima és az, hogy megpróbáltam hinni abban, hogy ez csak átmeneti állapot. Megint hajnalig imádkoztam, mire megmozdultak a lábaim. Kínlódva a fájdalomtól kimásztam az ágyból, miközben úgy éreztem, hogy szétszakadnak a varrataim és minden lépésnél biztatni kellett magamat, hogy már csak egy pár lépés a fürdőszobáig. Időnként a falnak kellett támaszkodnom és megállnom, hogy egy picit pihenjek, majd utána ismét elinduljak. A mosdókagylónál kézmosás után belenéztem a tükörbe és megrémített, amit láttam.  Egy holt sápadt, fájdalomtól elgyötört arc nézett vissza rám, fekete karikákkal a szeme alatt. Hirtelen kiszaladt belőlem az erő és a fürdőkád szélére rogytam le, hogy el ne essek. Ott üldögéltem hosszú percekig és megpróbáltam annyi erőt gyűjteni, hogy fel tudjak állni és vissza tudjak menni az ágyamig, hogy lefeküdjek. Ismételten az ágyamból néztem a napfelkeltét, ami szinte már szokásommá vált, mert nem mertem elaludni. Csodálatos a napfelkelte, de nem mindegy, hogy az ember kényszerből nézi, mert fájdalmai vannak és félelmei vagy azért, mert ahhoz van kedve. Nem mindegy, hogy miközben nézi, dübörög az agya, hogy mi lesz ha …? Vagy azért nézi a napfelkeltét, mert a látvány elbűvöli. Ámulatba ejti, amikor a reggeli szürkületből feltűnik a horizonton az első fénysugár és fokozatosan, ahogy emelkedik a Nap, egyre jobban megvilágítja, felgyújtja az égboltot meleg, szikrázó sugaraival. Míg a horizont túloldalán a Hold sápadt fényével, egy utolsó mosollyal nyugovóra tér. Nem mindegy, hogy ezeket a csodálatos dolgokat az ember idegesen, rettegve nézi, vagy azért, mert imádja, és romantikus hangulatban van. Esetleg nem egyedül nézi, hanem egy csodálatos férfival az oldalán. Nekem egyik sem volt ezekben a pillanatokban, mert egyedül voltam a félelemmel és a fájdalommal. Egy pár nap múlva beszéltem az orvosommal, hogy nézzen meg, mert minden éjszaka arra ébredtem, hogy nem tudok megmozdulni. Amikor megvizsgált azt mondta, hogy lehet, hogy rosszabb lesz az állapotom és tényleg nem fogok tudni járni, de az is lehet, hogy teljesen megszűnik a panaszom, csak több időbe telik. Így kénytelen voltam beletörődni, hogy várnom kell és az idő majd meghozza a választ. Az nap éjszaka megismétlődött minden. Megint arra ébredtem, hogy ott feküdtem egyedül a szobámban és nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kiszállni az ágyból, mert nem éreztem a lábaimat deréktól lefelé. Megint hajnalig imádkoztam hosszú órákat, mire megmozdultak az alsó végtagjaim. Ez így ment nap, nap után, hétről hétre, hónapról hónapra. Így nem maradt más, mint a hitem. Hinni és reménykedni abban, hogy teljesen meggyógyulok és fogok tudni járni, fogok biciklizni, görkorcsolyázni, motorozni, táncolni és mindent meg tudok csinálni amit, szeretnék. Több mint három hónapig, minden éjszaka arra ébredtem, hogy nem érzem a lábaimat és nem maradt más, minthogy hajnalig imádkozzak, mire meg tudtam mozdulni. Augusztus közepére jutottam el odáig, hogy már csak két, háromnaponta ébredtem fel arra a szörnyű érzésre, hogy nem érzem a lábaimat. Napközben már tudtam sétálni, óvatosan kocsit vezetni. Bár sokszor a pedálozásnál, főleg amikor a féket kellett nyomnom, éles, hasító fájdalom állt bele a lábaimba, derekamba és a műtét helyébe. Pontosan egy év kellett ahhoz, hogy teljesen megszűnjön a „nem érzem a lábam” érzés. Ami a legfontosabb, hogy élek és a saját lábaimon járok!

 Amikor az embert megérinti a halál szele, főleg ha többször is, sok mindent másképpen lát. Nekem eddigi életem során négy életmentő műtétem volt. Az első tizennégy éves koromban. Arról majd később mesélek, egy másik történet, mert az szintén borzalmas volt, csak másképp. Szóval, amikor az ember érzi a halál közelségét, onnantól kezdve más perspektívában látja a világot. Rájön, hogy más dolgok fontosak az életben, mint sok ember szerint. Rájön, hogy semmit nem visz el magával a Földről csak a szeretet a szívében, lelkében. Rájön, hogy millió apró csoda vesz körül minket, és ezt sok ember nem veszi észre. Nem veszi észre, mert végig rohanja az életét. Olyan dolgokért hajszolja magát, ami pillanatnyi boldogságot jelent. Az igazi boldogságot nem lehet pénzen megvenni. Én örülök a napfelkeltének, mert csodálatos látvány és első pillanatai olyanok, mint a Tavasz. Életre kell a természet és megtelik a kertem madárcsicsergéssel. A kicsi kerti tónál színes madár kavalkád, ahogy isznak és pancsolnak olyan, mint egy reggeli szertartás. Szeretem a napnyugtát, mert káprázatos látvány. Egy kicsit olyan, mintha meghalna a természet. A nappali állatok nyugovóra térnek és átveszi helyét az éjszakai élet. A halk neszezés, tücsökciripelés, a denevérek és a baglyok szárnysuhogása. Elvarázsol a Hold, misztikus fényével a szikrázó csillagokkal az égen. Az éjszakai égbolton egy pillanatra feltűnő és szikrázó csóvát húzó hullócsillagokkal. Szeretem a szentjánosbogarakat nyári éjszakán, ahogy repkednek a mezőn, olyanok, mint apró világító mécsesek. Örülök a horizonton átívelő szivárványnak eső után, és szeretem az Aurora Boreálist, mely olyan, mint egy varázslat. Örülök a virágok színpompájának, bódító illatának. Szeretem, amikor téli éjszakákon fehér hólepel takarja a tájat és a felhők mögül kibújó holdfény megcsillan a hótakarón. Szinte szikrázik a millió hópehely, mint megannyi apró gyémánt. Szeretem, amikor hullik a hó és a pici hópelyhek megcsillannak a téli éjszakában, majd landolnak az arcomon, a hajamon, a tenyeremben. Döbbenetes, milyen sokformájú hópehely van. Én örülök egy csodálatos dalnak, melytől a lelkem szárnyra kap, mint egy pici kék pillangó. Egy különleges daltól boldogság költözik a szívembe. Éppen ezért, engem a zene elvarázsol. Nem tudok, és nem is akarok zene nélkül élni. Én meglátom a másik emberben a csodát, mert minden ember egyedi és megismételhetetlen, és éppen ettől különleges, éppen ettől válik egy hihetetlen csodává. Meglátom mindenben a szépet, mert a világ olyan gyönyörű és varázslatos. Hiszem, hogy minden nap egy új remény, egy új lehetőség. Hiszem, hogy minden embernek meg van az igazi párja a Földön, és várja valahol, hogy rátaláljon. Hiszek az őszinte, igaz szerelemben. Hiszem, hogy a feltétel nélküli, önzetlen szeretet minden kincsnél többet ér. Hiszem, hogy a szeretet és a hit erőt ad. Hiszem, hogy az élet értelme a szeretet. 

♥ Nagy J. Gabriella ♥                 Debrecen, 2014. Szeptember 10.