Írások » Írások » »

Ígértem egy másik történetet, ami szintén velem történt meg gyerekkoromban. Sajnos nem éppen vidám történet, de el lehet rajta gondolkozni, hogy milyen furcsa is az élet. Egy kis előzményt is írok hozzá, hogy jobban érthető legyen.

Íme, a történet:

Gyerekkoromban zenét tanultam. Ami azt jelenti, hogy három éves koromtól zenei óvodába jártam, majd hat éves koromtól zenei általános iskolába, ahol napi 3-4-5 órában csak zenével foglalkoztunk. Kodály módszer szerint tanítottak zeneelméletet, zenetörténetet, zeneszerzők életét és műveit, éneket és énekkart, vagyis kóruséneklést. Édesapám ezek mellett külön zenei szakiskolába járatott, ahol heti két alkalommal tanultam hegedülni és klasszikus éneket. Imádtam a zenét, a zene minden formáját, hisz zenével akartam foglalkozni felnőtt koromban. Otthon, amikor a házimunkát csináltam iskola után, mindig zenét hallgattam sokfélét, opera, operett, musical, pop zene stb.. Nagy kedvencem volt a Beatles (Yestarday, Hey Jude, Oh Darling, She Loves You, P.S. I Love You), Bee Gees (Juliette, Woman In Love, I Love You Too Much, One), Queen, Jean Michel Jarre, Asia és még sorolhatnám a sort. Mivel a bátyáim állandóan Rock zenét hallgattak, így azok között is találtam kedvenceket. Imádtam Leonard Bernstein – West Side Story című zenéjét (Maria, Tonight, Somewhere), ami akkor nekem lemezen volt meg. Nagyon sokáig és régóta könyörögtem a bátyáimnak (több mint tíz évvel voltak idősebbek nálam), hogy vigyenek el moziba, hogy megnézhessem a Help című Beatles filmet. Sajnos nem vittek el, hiába adta oda apa a pénzt a mozira. Hosszú hónapokig bántott a dolog, de a végén letettem róla, hogy valaha is megnézhetem a filmet. Egyik este apa azzal jött haza, hogy beszélni szeretne velem. Nagyon megijedtem, mert a bátyáim mindig rám kenték a butaságaikat, amit elkövettek (bár én így is imádtam őket, minden hibájukkal). Mivel ők voltak többen, így mindig nekik volt igazuk. Szóval idegesen bementem apa szobájába és vártam a büntetést. Nem tudtam, hogy miért kapom megint a szidást, de már fel voltam készülve, hogy megint minden házimunka az enyém lesz hosszú hónapokig és a szobafogság is. Leültem apával szembe egy székre és ő komolyan rám nézett. Ettől a nézéstől a nem létező toll is felállt a hátamon. Gondoltam magamban ez nem 3-4 hónap büntetés lesz, hanem legalább egy fél év, vagy talán még több. Kigördült a szememből egy könnycsepp, mert már annyira elegem volt abból, hogy a bátyáim minden hibájáért én kapom a büntetést. Ekkor apa elcsodálkozva rám nézett meleg kék szemeivel és lehajtotta a fejét. A mozdulattól egy rakoncátlan szőke tincse a szemébe hullt. Nem értettem, hogy mi történt, hisz sose láttam tőle ilyen reakciót. Ekkor megköszörülte a torkát és újból rám nézett. Ekkor vettem észre, hogy neki is megtelt a szeme könnyekkel, amitől a csodálatos meleg kék szemei még hatalmasabbnak tűntek. Rövid hallgatás után letett  az asztalra négy jegyet. Nem igazán értettem a dolgot, hogy mit akar vele, hisz nekem soha nem vett mozijegyet. Ekkor mondta, hogy mivel a bátyáim nem képesek elvinni a Help című mozi filmet megnézni, így ő fog velem jönni és elém rakott két jegyet. Majd megfordította az asztalon lévő másik két jegyet is, amin láttam, hogy színházjegy. Hm… ezt sem értettem. Apa mosolyogva mondta, hogy tudja, mennyire imádom Mozart – Varázsfuvola operáját, így úgy gondolta, hogy oda is elvisz engem, mert a családban senki más nem szereti az operát. Boldogan öleltem meg apát, hisz soha nem jött el velem előtte sehova, sem ő, sem más. Már nagyon vártam a következő hetet, mert a mozi és a színház egy héten volt. Mielőtt kimentem apa szobájából még azt is mondta, hogy látta a tévéműsorban, hogy a következő héten lesz a West Side Story a tv-ben és úgy döntött, hogy megengedi nekem, hogy megnézzem. Boldogan jöttem ki apa szobájából, akár madarat is lehetett volna velem fogatni, hisz csodás hét előtt álltam. Egy hét leforgása alatt megnézhetem három kedvencemet, a Help című filmet, Mozart – Varázsfuvoláját és a West Side Storyt. Még soha nem történt velem ilyen és én nagyon-nagyon boldog voltam. Életem legszebb hetét vártam.

Eltelt a hét és hétfőn reggel arra ébredtem, hogy nagyon fájt a hasam. Mondtam anyának, hogy nem érzem jól magam, hogy alig bírok kiegyenesedni, de ő elküldött iskolába. Az iskolában a pad tetejére hajtottam a fejem, mert olyan kínjaim voltak. Ezért a tanár leküldött az iskolaorvoshoz, aki megállapította, hogy szerinte gyomorrontásom van, és hazaküldött. Míg hazafelé vontattam magam, azon gondolkodtam, hogy mitől lenne gyomorrontáson? Sosem rontom el a gyomrom, mert soha nem ettem sokat, sem sokfélét. Mire hazaértem, már jártányi erőm sem volt, ezért lefeküdtem. Anya akkor jött haza a szomszédból és azt kérdezte, hogy mit keresek otthon? Mondtam neki, hogy az iskolaorvos küldött haza, mert szerinte gyomorrontásom van. Ekkor már hányingerem volt és rázott a hideg, olyan voltam, mint a meszelt fal. Anya meg közölte velem, hogy feküdjek és másnapra elmúlik. Sajnos nem így volt. Este nyolc órakor már nem tudtam, hogy üljek a WC-n vagy térdepeljek előtte. Kértem anyát, hogy hívjon mentőt, mert nagyon rosszul vagyok. A mentő bevitt a kórházba, ahol az orvos szerint vírus fertőzésem volt, ami rá ment a gyomromra és ettől volt szerinte a magas lázam. Ezért szépen hazaküldött. Éjszaka tizenegy órakor ültem a WC-n, mert ment a hasam, az ölemben egy lavórt fogtam, mert hánytam. Ráadásul a magas láztól, olyan gyenge voltam, hogy csak az volt a szerencsém, hogy a WC fala közel volt és megtartott, hogy ne essem le a földre (ez így leírva nagyon humorosnak tűnik, de akkor egyáltalán nem volt az). Így üldögéltem félig eszméletlen állapotban, amikor megjött  apa éjfélkor. Szegény, amikor meglátott azt sem tudta, hogy hova kapjon. Gyorsan felhívta az egyik barátját, aki sebész orvos volt és elmondta neki, hogy milyen állapotban talált. Ő mondta neki, hogy azonnal vigyen be hozzá a sebészetre. Ölbe vett és úgy rohant velem lefelé a kocsihoz, majd őrült sebességgel beszáguldott a kórházba. A barátja, amikor megnézett azt mondta, hogy perforált a vakbelem és azonnal be kell vinnie a műtőbe, mert különben nem élem túl az éjszakát. Körülbelül egy fél óra múlva már toltak is a műtőbe és elaltattak. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el csak arra eszmélt fel a tudatom, hogy apa hangját hallottam. Sírt az ágyamnál, miközben az orvos magyarázta neki, hogy várni kell és meglátják, hogy mi lesz. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem sikerült. Próbáltam megmozdítani a végtagjaimat, de az sem sikerült. Próbáltam megszólalni, de hiába. Olyan volt, mintha egy sötét helyiségbe lettem volna bezárva. Mintha meg lettem volna kötözve, hogy mozdulni se tudjak és a számat és a szememet is bekötözték volna, hogy ne lássak, és ne beszéljek. Borzalmas és félelmetes érzés volt. Hiába akartam szólni, hogy apa hallom a hangodat. Semmi! Semmilyen hang nem jött ki a torkomon. Semmilyen reakcióra nem voltam képes. Nem tudom, hogy mennyi ideig hallgattam apa sírását, de lassan az ő hangja is megszűnt. Ott voltam a sötétségben némán, süketen, vakon és mozdulatlanul. Csak az agyam járt, hogy vajon mi történt velem? Majd lassan ez is megszűnt. Később, amikor magamhoz tértem az orvos mondta, hogy egy rövid kómában voltam, vagyis egy napig. Sajnos néha előfordul, hogy műtéti altatás után nem ébred fel a beteg, mert kómába esik. Vagy azért mert érzékeny az altatásra, vagy azért, mert több altatót kap, mint a testsúlyának megfelelő mennyiség.

Mire haza engedtek, elmúlt a moziban a Help című film (azóta sem láttam), a színházban a Varázsfuvolát sem adták már, és a West Side Story-t is leadták a TV-ben. A lényeg, hogy életben maradtam, egy borzalmas, hátborzongató tapasztalással. Utána évekig féltem elaludni, mert attól rettegtem, hogy nem ébredek fel soha többé. Sőt, nagyon sokszor álmodtam vissza azokat a borzalmas pillanatokat, amikor az ember nem ura a testének és tehetetlenül kell feküdnie, míg a lelke be van zárva a saját testébe.

Konzekvencia: A kóma nem más, mint a lélek a test börtönében. 

♥ Nagy J. Gabriella ♥                  Debrecen, 2014. November 11.