Nagy J. Gabriella

Írások » Napi történések » »

Nap Gondolata – Szemünk Fénye – EION

2016. október 11.

Már egy ideje gondolkodom rajta, hogy leírjam-e azt, ami velem történt 2015-ben. Sokáig dilemmáztam, hogy jó ötlet-e, de mivel megfogadtam magamnak, és még annak idején apának, hogy a történeteim, verseim között lesznek olyan írások is, amik kifejezetten rólam szólnak, ezért leírom. Miért? Azért, hogy lássák az emberek, hogy más is megélt rossz, borzalmas, kilátástalannak tűnő dolgokat, de túl lehet élni, át lehet vészelni, csak hatalmas hit és lelkierő kell hozzá. Viszont, ha tudja az ember, hogy már más is átélt ilyen szituációt, akkor könnyebben éli túl a helyzetét. Azt is hozzá kell tennem, hogy az is nagyon sokat segít, ha van valaki mellettünk a bajban és fogja a két kezünk, és ez most szó szerint is értendő. Tehát, úgy gondolom, hogy most jött el az ideje annak, hogy leírjam, mi történt velem, mert nekem is sok idő kellett hozzá, hogy feldolgozzam azt, hogy bizonyos dolgok megtörténte után, az ember már nem lesz soha olyan, mint amilyen előtte volt. Ha egy kicsit hosszúra sikeredik a történet, kérem, nézzék el nekem, de ezt csak úgy tudja elképzelni az olvasó, ha mindent, vagyis az apró részleteket is leírom.

Remélem, ebből a történetből is erőt tudnak meríteni azok az emberek, akik éppen valamilyen borzalmas dolgon mennek át, éppen ebben a pillanatban.

Íme, a történet:

A 2015. április 06-a ugyanolyan nap volt, mint a legtöbb átlagos napom. Bár hozzá kell tennem, hogy az utóbbi másfél, két évben nagyon sokat idegeskedtem az internet és a mobiltelefon mizériám miatt, talán túl sokat is. Ezen a napon még teljesen tökéletes volt a látásom és nem kellett szemüveget hordanom. Amikor lefeküdtem, nem éreztem semmi különöset, bár előtte egy jó pár hónappal, voltak visszatérő, nagyon furcsa és nagyon negatív érzéseim. De ezeket elhessegettem magamtól és nem vettem komolyan a megérzéseimet. Nem gondoltam, hogy ez az este lesz az utolsó, amikor tökéletesen látok a szememmel.

Másnap reggel, amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, félelmetes dolgot tapasztaltam. Nem láttam semmit a jobb oldali szememmel és ugyanolyan sötét volt, mintha csukva lett volna a szemem. Annyi volt a különbség, hogyha nagyon erőltettem a szemem, akkor annyi fényt láttam, mint az üvegszálas lámpákban lévő, egyetlen üvegszál végén lévő fény. Őrjítő és kétségbeejtő érzés volt. Ez az a pillanat, amikor az ember úgy érzi, mintha nem vele történne ez a dolog, de a következő pillanatban rádöbben, hogy sajnos, ez a valóság és igen, ez tényleg vele történik meg. Felültem az ágyamban és szóltam a lányomnak, aki éppen a konyhában volt, hogy jöjjön, mert baj van. Szegény úgy megijedt a hallottaktól, hogy eldobta, ami a kezében volt, és rohant be hozzám, a szobába.   

Egy óra múlva már ott voltunk a szemészeten és vártuk, hogy soron kívül behívjanak, hogy megnézzék a szemem. Az orvos, amikor megcsinált egy pár rutin vizsgálatot, közölte velem, hogy ez nagyon komoly dolog, ami a szememmel van, és azonnal be kell mennem a kórházba. Gyorsan megírta a sürgősségi beutalót és már egy fél óra múlva a kórház szemészetén vártam, hogy behívjanak a rendelőbe. A doktornő, aki megnézte a szemem, eléggé meglepődött és szólt egy mások doktornőnek is, hogy nézze meg ő is a szememet, hogy tényleg az van a szememmel, amit gondol. Ez az orvos is ugyanazt a diagnózist állította fel, majd elküldtek koponya CT-re, laborvizsgálatra és szemultrahangra is, hogy megerősítsék a diagnózist. Még a leletek beérkezése előtt megmondták, hogy a szemem EION-os lett. Ez azt jelenti, hogy a szemem beödémásodott és bevérzett, minek következtében romlott a szem vérellátása és a szemben lévő idegpályák elzáródtak. Viszont azt nem tudták, hogy ezt vírusfertőzés okozza-e nálam, vagy vérnyomás kiugrás (túl magas vérnyomás), mert ennek a két dolognak következtében jön létre EION a szemben. Mivel előtte egy fél évig nagyon csúnya kötőhártya gyulladásom volt, ami nem akart gyógyulni, csak nagyon-nagyon lassan, így fenn állt a veszélye annak, hogy a rosszabbik EION-t kaptam meg. Mert ha a vírus okozta EION-t kapom meg, akkor az ráterjedhet mind a két szememre és teljes vakság lehet a betegség vége, amennyiben nem tudják kezelni, vagy nem hat a szteroid. Ráadásul egy bizonyos veleszületett betegségem miatt, nem tudok mindenféle gyógyszert megenni. Az életmentő műtéteim között is kellett szteroidokat szednem, minek következtében masszívabb lett az alkatom, mivel a csontrendszerem megvastagodott, de nem mondhatnám, hogy sok más áldásos mellékhatása van. De erről, esetleg majd később írok. Mindenesetre, egész éjszaka azon imádkoztam, hogyha már EION-os lett a szemem, akkor legalább a jobbikat húzzam a pakliból, hogy nagyobb legyen az esélyem arra, hogy valamilyen szinten visszajöjjön és megmaradjon a látásom. Mivel azt mondták az orvosok, hogy tízezerből egy embernek jön helyre a látása, de az sem tökéletesen. Ennyit az esélyekről.

Másnap reggelre minden vizsgálat elkészült és közölték velem, hogy nem vírus okozta EION-om van, hanem a stressz miatt nagyon kiugrott a vérnyomásom és ez okozta nálam a betegségemet. Hozzátették, hogy adjak hálát a Teremtőnek*, hogy egyáltalán túléltem az éjszakát és felébredtem, mert ehhez nagyon magas vérnyomás szükséges, hogy a szemben ez a betegség így kialakuljon. Majd elmondták a betegség kimenetelét, azt hogy mire számíthatok legjobb esetben, vagyis azt, hogy visszajöhet a látásom, de nem valószínű, hogy 100 % - ban, mivel nagyon kicsi a teljes gyógyulásnak az esélye. Majd azt is elmondták, hogy mire számíthatok rossz esetben, ami teljes vakság lehet. Azt is elmondták, hogy ez nagyon ritka betegség, és az első egy év után tudnak igazi eredményt mondani, mivel ez az időszak nagyon kritikus ennél a betegségnél. Mert már volt olyan betegük, akinek valamilyen szinten visszajött a látása, de még el sem telt az egy év, és elkezdett visszaromlani. Amikor ezt végig hallgattam, volt min gondolkodnom, mérlegelnem, aggódnom. Ez után jött az, hogy milyen infúziót adjanak és milyen gyógyszereket, szemcseppeket, mivel nem kaphatok akármilyet. Így az orvosoknak is fel volt adva a lecke, a ritka betegségem mellé. Amikor eldöntötték, hogy milyen infúziót kaphatok, napi rendszerességgel megkaptam az infúziót, amitől nem mondhatnám, hogy jól voltam, de sajnos muszáj volt. Minden nap vizsgálták a szemem, hogy használnak-e a gyógyszerek. Ráadásul szigorú szemkímélet volt kiadva. Nem tudtam csinálni semmit, csak zenét hallgatni, bár eleinte ehhez sem volt kedvem. Az igazság az, hogy borzalmas éjszakáim és nappalaim voltak. Voltak éjszakáim, amikor sírva aludtam el kétségbeesésemben, mert minden éjszaka felriadtam, hogy nem látok, és az a morbid a dologban, hogy tényleg nem láttam. Sajnos, nem egy rossz álom volt, amit ébredés után elhesseget az ember, hanem az igazi valóság. Minden éjszaka úgy aludtam el, hogy kértem a Teremtőt*, segítsen nekem, hogy meggyógyuljon a szemem, hogy újra láthassak. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy a szemünk fénye, milyen hatalmas kincs. Ha az embernek nincs látása, szinte teljesen megszűnik a külvilág, és rá van kényszerítve más emberek segítségére. Mindig sajnáltam a fogyatékos embereket, de most már jobban sajnálom azokat, akik életük során lettek azok. Mivel saját magamon tapasztaltam, hogy sokkal jobban fáj és sokkal nehezebb megszokni annak a hiányát, ami a miénk volt, de elvesztette az ember, mint azt, ami soha nem volt a miénk, és így, nem hiányzik annyira.

Visszatérve történetemhez, a második infúzió után vettem észre, hogy kezdek látni. Olyan volt, mintha egy szűk csövön keresztül néztem volna a Világot, de a cső végén egy vastag katedrál üveg (templomokban használják, ezekből vannak a színes rózsaablakok) lenne, ami össze-vissza lett volna törve. Borzalmas érzés volt, mert olyan volt, mintha két külön szemmel néztem volna a Világot, ami szó szerint igaz is volt. Ezért az agyamnak meg kellett szoknia, ezt a két különbözőséget, amellett, hogy egy darabig emiatt egy kicsit szédültem is. Ráadásul a szemem ennek következtében nem normálisan törte a fényt, és állandóan fényerősségtől függően napszemüveget kellett hordanom, még a lakásban is lámpafény mellett. Viszont, végre elkezdtem látni! Aminek nagyon örültem és nem csak én, hanem a kezelőorvosaim is. Ennek örömére elküldtek egy látótér vizsgálatra, hogy megnézzék mennyire károsodott a szemem (lent lesz a kép - a total deviation a 04.06.-ai vizsgálat, míg a pattern deviation az április 08-án, a második infúzió után készült kép). A leletem rémisztőbb volt, mint gondoltam. Először nem az orvosaim nézték meg, hanem egy másik orvos, aki bent volt a vizsgálatkor és rám zúdította a legrémisztőbb valóságot. Méghozzá azt, hogy szerinte, ilyen vizsgálati eredmény után ne várjam, hogy valaha is látni fogok. Puff neki! Olyan érzés volt, mintha letaglóztak volna. Nem mintha nem lettem volna tisztában a helyzetemmel. Az volt a legrémisztőbb, hogy a felcsillanni látszó halvány reményemet is elvette. Az, ahogy mondta a borzalmas tényt, szemrebbenés nélkül, merev, hideg arccal. Kimentem a vizsgálóból a lányomhoz és látta rajtam, hogy eltűnt az arcomról a mosoly, ami akkor tért vissza, amikor elkezdtem újból látni. Ijedten kérdezte, hogy mi a baj. Először nem tudtam megszólalni, mert a könnyeimmel küszködtem. Nem akartam, hogy ott a rendelő előtt a sok beteg szemeláttára sírjak. Feltettem a napszemüvegem, hogy olyan legyen, mint egy fal, ami megvéd, hogy véletlenül se lássák a fájdalmamat. Amikor megbírtam szólalni, elmondtam a lányomnak az igazságot a szememről, amit a vizsgálóban lévő orvos mondott. Szegénykém, lerogyott a mellettem lévő székre és csak nézett maga elé. Amikor megbírt szólalni, csak annyit mondott, hogy javult a szemem és miért mondanak ilyet, hogy nem fogok látni. Utána csak ültünk egymás mellett és vártuk, hogy megjöjjenek a kezelőorvosaim. Csigalassúsággal telt minden pillanat. Mintha ólomlábakon járt volna az idő, és olyan érzés volt, mintha soha nem akarna vége lennie a várakozásnak. Végre megjött az egyik orvosom, aki bement a vizsgálóba és megnézte a leletemet, majd egy idő után behívott engem és a lányom is. Leültetett minket és majdnem szóról - szóra ugyanazt mondta el, mint az előző orvos, hogy igen javult a szemem, de a lelet ….. stb. Amikor látta, hogy tisztában vagyunk a helyzetemmel, megfordította a monitort és megmutatta a leletemet, vagyis a szememről készített képet, és azt mondta, hogy jól nézzem meg, majd elmagyarázott rajta mindent. Viszont itt jön a „majdnem”. Ekkor behívott egy másik képet, ami egy másik betegé volt évekkel ezelőtt (nem volt rajta név, csak a készítés dátuma). Rá kellett döbbennem, hogy még rosszabb volt, mint az enyém. Ezután behívott egy másik képet ugyanettől a betegtől, csak hónapokkal, későbbi dátummal. Ezen a leleten egy majdnem tökéletes szem volt. Rám nézett és ezt mondta: „Tőlem függ, hogy mennyire hiszek a gyógyulásomban, és a Teremtőtől”, majd szeretettel megölelt. Az nap délután fél szemmel megírtam a „Szemünk Fénye” című versemet. Igaz, hogy a lányom őrjöngött és dühös volt, hogy terhelem a szemem, de akkor abban a pillanatban muszáj volt leírnom a verset, mert olyan érzések kerítettek hatalmukba, amit az ember csak nagyon különleges alkalmakkor érez és él át.

Így utólag el kell ismernem, hogy maximálisan igaza volt az orvosomnak. Igaz, hogy a mindennapos infúziózás után hetente kellett járnom kontrollra és szednem a gyógyszereket (amiktől időnként elég ramatyul éreztem magam), használni a szemcseppeket négy óránként (amik néha nagyon csípték a szemem, vagy éppen annyira viszketett, hogy ki tudtam volna kaparni a szemem), állandóan napszemüveget hordani még a lakásban is, és igazából nem terhelhettem a szememet semmivel sem, de fokozatosan javulni kezdett a szemem. Hittem benne, hogy látni fogok, ahogy a doktornő mondta, és így is történt.

Fél évvel a történés után, egy kicsit romlott a szemem és én nagyon megijedtem, mert eszembe jutott az, amit legelőször mondtak. Vagyis azt, hogy vannak betegek, akiknél elindul a javulás, de utána visszaromlik a szem. Borzalmasan megijedtem és felhívtam az orvost, hogy baj van a szememmel. Azonnal behívott és megvizsgálta a szemem, majd adott még egy gyógyszert pluszba. Azt mondta, hogy addig kell szednem, amíg nem érzem, hogy ismét javul a szemem. Hála a Teremtőnek*, újból elkezdett javulni a szemem, és abba hagyhattam annak a gyógyszernek a szedését, és csak az előző gyógyszereket kellett szednem és a szemcseppet. Néha, amikor rám tört a kétely a doktornő mindig megerősített azzal, hogy összehasonlította a szememről készített aktuális leletet az előzővel. Így tényként látszott a javulás. Amikor ez is kevés volt, ismét megmutatta annak a betegnek a leletét, amit legelőször mutatott meg. Ez mindig visszaadta nekem a reményt és a hitet. Persze az is nagyon sokat jelentett, hogy nagyon pozitívan beszélt rólam és a szemem javulásáról. Mindig megdícsért, hogy betartom rendesen az utasításokat és hogy komolyan odafigyelek magamra. Minden kontroll után, biztatva engedett el és mindig ezt mondta: „Fel a fejjel és bízzak a gyógyulásban.”

Később már szemüveget is írhattak fel a szememre, mert egy bizonyos stádiumig nem volt szabad, mert többet ártott, mint használt volna. De végre odáig is eljutottam, hogy kaptam szemüveget és fokozatosan használhattam a szememet olvasásra. Viszont még nem ülhettem le a számítógép elé írni, hogy a monitor ne bántsa a szemem. De ezt megoldottam, mert vakírással írok, így nem kell néznem a monitort, csak a klaviatúrán járnak az ujjaim. Épp az egyik írást csináltam a honlapra, amikor eszembe jutott, hogy a Teremtő* útjai milyen kiszámíthatatlanok, de mégis nagyon bölcsek és előrelátóak. Miért? A lányommal voltam terhes, amikor belém hasított, hogy meg kellene tanulnom gépírni. Nem tudtam, hogy miért, csak hogy meg kell tanulnom. Mivel veszélyeztetett terhes voltam és nem dolgozhattam, gondoltam, legalább hasznosan töltöm az időm. Egy helyen tanítottak gépírást a városban, de ott olyat, hogy nem volt szabad nézni a billentyűzetet (vagyis vakírást). Most utólag már tudom, hogy nem volt véletlen, hogy meg kellett tanulnom gépírni és ezen belül a vakírást. Így akkor is le tudtam írni a regényeimet, verseimet, amikor a szememnek esetlegesen baja volt. Ha fáradt a szemem, mert a betegség óta hamarabb elfárad, egyáltalán nem nézek a monitorra, csak írok. A tv-t mellőznöm kellett nagyon sokáig, de most már időnként megnézek egy-egy jó vagy kedvenc filmet. Van, amikor csak hallgatom a tv-t, hogy ne terheljem a szemem. Bár ha belegondolok, soha nem voltam nagy tv - néző, mert inkább olvastam. Jobban szerettem és szeretem a könyveket, mert az a saját fantáziámra van bízva, hogy hogyan képzelem el, amit olvasok. Sokszor sokkal színesebb, mint ami le van írva a regényben.

Az idén, az áprilisi kontroll vizsgálatomon voltam, és éppen abban a vizsgálóban ahol a szem UH-ot csinálják, amikor behoztak egy beteget, akinek szintén EION lett a szemén. Nagyon kétségbe volt esve (mint én annak idején), hogy fog-e látni, mert már neki is elmondták, hogy mire számíthat. Az ő orvosa is megörült neki, hogy éppen ott voltam, mert tudta, hogy nekem milyen volt a szemem, (hisz ő volt az, aki a térlátás vizsgálatomat megnézte először és valamilyen szinten megijesztett) és milyen szintre javult meg. Boldogan mutatott meg a betegének és magyarázta, hogy „nézzen meg engem”, (persze, nem szó szerint, mert amikor az ember nem lát, vagy alig, akkor nem igazán van mit nézni) mert nekem sokkal rosszabb volt a szemem, mint az övé és mégis, milyen sokat javult és megmaradt a látásom.

Több mint egy év telt el az óta a borzalmas reggel óta, pontosabban 17 hónap. A múlt hónapban voltam kontroll vizsgálaton és a doktornő boldogan állapította meg, hogy még mindig javul a szemem, ami csoda számba megy. Én is nagyon örülök, hogy még mindig javul a szemem, még ha lassan is. Igaz, hogy még nem tökéletes és lehet, hogy már soha nem lesz olyan, mint a betegség előtt, de az a lényeg, hogy látok. Szemüveget kell hordani? Kit érdekel! Nem látom olyan jól a nagyon apró betűs írásokat, vagy a mobiltelefonom? Majd csináltatok olyan szemüveget, amivel azt is eltudom olvasni, addig meg, ha muszáj, elolvassa nekem valamelyik gyerekem, amikor ráérnek. Lehet, hogy dünnyögnek hozzá, de azért segítenek, mert nem viszem túlzásba. Ráadásul tisztában vannak vele, hogy én is mindent megtettem értük, amikor ők voltak bajban. Jobban kell vigyáznom a szememre? Nem baj, akkor jobban vigyázok. Az a lényeg, hogy látom a gyerekeim arcát, látom azokat az embereket, akik kedvesek nekem, látom a sok apró csodát, a hihetetlen szín kavalkádot körülöttem és ez boldoggá tesz.

Hálás vagyok azoknak az orvosoknak és egészségügyi dolgozóknak, akik segítettek, hogy visszakapjam a látásom! Nap, mint nap hálás vagyok a Teremtőnek* és az égieknek, hogy látok és eltudom végezni azokat a dolgokat, amik az én feladataim, és amire szükségem van a mindennapi életemhez! Hálás vagyok azért, hogy továbbra is írhatok regényeket, verseket, meséket, mert ez a legjobb dolog az életemben a gyerekeim után! Hálás vagyok, hogy fotózhatok és festhetek, hogy megörökíthetem azt, ami engem elkápráztat és elvarázsol az írás után!

♥ Nagy J. Gabriella ♥                   Debrecen,2016.10.10.     

 

A képen a fekete és a szürke kockák vakfoltok, vagyis azokon a területeken nem látok.
A satírozotrt részek szintén rossz látást jeleznek. A jó látást a teljesen fehér kockák jelzik.

 

Sokkal Jobban Fáj

 

Sokkal jobban fáj és sokkal nehezebb megszokni annak a hiányát, ami a miénk volt, de elvesztette az ember, mint azt, ami soha nem volt a miénk, és így, nem hiányzik annyira.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                    Debrecen, 2015. Április 08.

Hit 2.

Amire az ember nagyon vágyik és hisz benne, hogy megkapja, az valóra válik, mert a hit ereje az egyik legnagyobb csoda.

♥ Nagy J. Gabriella ♥                                            Debrecen, 2015. Április 08.

Szemünk Fénye (vers)

 

Szemünk fénye az egyik legnagyobb kincs,

Sok ember nem becsüli,

Csak már akkor becsülné,

Ha már nincs.

A folytatás, a teljes vers ide kattintva olvasható 



(A *-gal jelölt szó azt jelenti, hogy az olvasó behelyettesítheti vallása szerint a neki megfelelőt. Mivel senkit nem szeretnék megbántani, még véletlenül sem a vallása miatt.)
Vissza
Üdvözlök minden idelátogatót!

Az oldal folyamatosan frissülni fog és igyekszem minél színvonalasabb oldalt létrehozni. Minden jog fenntartva, másolni szigorúan TILOS!

Minden jog fenntartva!

jogvédelem

Minden jog fenntartva!


A szellemi tulajdonról

Jogok
Minden jog:
Nagy J. Gabriellát illeti.
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, ill. rövidebb változatai kiadásának jogát is.

Minden jog fenntartva, másolni szigorúan TILOS!

Elérhetőség:

Ha tetszett az oldal, akkor kérlek írj! Minden kulturált, pozitív véleménynek örülök.

info@nagyjgabriella.com
Dear Visitor, welcome to my webpage!

The site will be updated recently, I’ll try to keep it up with high standards. All rights reserved, reproduction is STRICTLY prohibited!

The owner of the rights is Nagy J. Gabriella. All rights reserved regarding: movie, radio and television, photomechanic reproduction, voic erecords, e-media, reprinting, including photocopies, and the publishing rights of the extended, or shorter versions.

Contact:

info@nagyjgabriella.com


If you like this page, please send a remark! Every positive comment is appreciated.

Ki olvas minket

Oldalainkat 11 vendég böngészi
Látogatás statisztika 2016. október 11. óta:
Látogatás statisztika 2017. január 24. óta:
Flag Counter
Látogatás statisztika 2017. június 9. óta: